Cala Domestica

Szardínia délnyugati partjára már eljöttetek velem egyszer, de most egy kicsit továbbmegyünk a Pan di Zucchero-nál. Épp hogy csak hazajöttem Bergamóból, a helyi ESN ugyanis a Cala Domesticához szervezett kirándulást. Mostanra már megtanultam, hogy a megjelölt időponthoz képest jó egy órát várunk azokra a találkozóhelyen, akik még kávéznak, ennek megfelelően két busz kimaradása sem okozott szívrohamot. Francia, lengyel és jemeni társaságban mentünk hát gyalog a T-hotelhez, ami annak ellenére, hogy Cagliari legelőkelőbb hotele, egyáltalán nem hivalkodó. Ez benne van a déliek mentalitásában: Észak-Szardíniához képest alig találsz giccset, a luxust pedig a szó legjobb értelmében lehet használni. Ugyanilyenek az ESN-esek: fellengzés nélkül a legemberibb módon tesznek meg mindent azért, hogy a legjobb Erasmus szemeszteredet töltsd el a városukban. Nem lehet eléggé szétdicsérni őket.

A Cala Domestica kirándulás sem úgy nézett ki, hogy elvisznek a partra, és pont. Mondjuk ezért is hálás lettem volna, de mennyivel jobb, hogy a két órás út után hirtelen az egész társaság mignonokká változhatott (ld. a képek). Sárga sisakokban jártuk végig a Porto Flavia alagútrendszerét, ahol elmesélték nekünk a régi bányászok életének minden búját-baját-örömét. Az ebédet a Pan di Zucchero előtt hódolva fogyasztottuk, és innen már csak egy órát kellett buszoznunk a Spiagga di Masua-ig, illetve a Cala Domestica-ig. Megérkezve az eszméletlen erős halszag sem tudott elválasztani attól az eksztázistól, amit egy ilyen tengerpart okoz. A hullámok erejétől és hangjától nem lehet mást csinálni, csak belebámulni a kékségbe, és rácsodálkozni a végtelenségre. Egy idő után azért leesett, hogy ez a valóság, úgyhogy nem volt más hátra, mint két lengyel barátnőmmel megalapítani a Cala Domestica-vízibalettet. Az első koreográfiánk húsz másodperces, praktikus okokból: a víz május elején még le tudja fagyasztani az ember lábát.

Az öbölt körülvevő magas sziklákat uraló spanyol tornyot a kirándulás záróakkordjaként hódítottuk meg. A szél épp hogy csak fújt, mint az az utolsó képeken látható. A kilátás viszont még úgy is megérte, hogy utána fél napig nem tudtam fésülködni. Ja és ide ne a legjobb futócipőtökbe gyertek. Az út a toronyig ugyan kevesebb, mint két km, de a sziklák olyan élesek, hogy egy-két cipőtalp simán itt hagyható. (Igen, velem megtörtént.)