Bergamo/Milano

Soha nem vágytam Milánóba. Sőt, tulajdonképpen semmilyen divatfővárosba, megapoliszba sem. Köszönhető ez annak, hogy 2011 óta Budapesten élek és bár szeretem a pezsgését, számomra mégis mindig nagyobb boldogság olyan városban létezni, ahol nem úgy jut előre az ember – úgy a metróban, mint a munkahelyén –  ha letapossa a másikat. Ahol beköszönök a mellettem lévő kávézóba, rámosolygok a bácsira, akitől virágot veszek, és ahol tudom, hogy a kisboltban minden reggel az a jókedvű hatvanpluszos barátnőm vár. Ezeket szívtam magamba Pécsen, ahol felnőttem, ugyanezek köszönnek most vissza Cagliariban, és ezeket szeretném hazavinni Budapestre is. És bár tudom, hogy nem én fogok lelket vinni a fővárosba egyes-egyedül, azért szűkebb környezetben kötelességemnek érzem megpróbálni.

Most, hogy leírtam, mennyire taszított a város, ahol aztán a szerelemmel randevúztunk három napig, azt is el kell mondanom, hogy egyáltalán nem bántam meg. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szállásunk Bergamoban, a Milánótól 40 km-re fekvő lombard kisvárosban volt. Demográfiai adatokkal senkit sem untatnék, viszont tudnotok kell, a legédesebb szállásadót fogtuk ki airbnb-n. Eliana az idegenvezetőnk is volt egyben, és mint egy kedves nagymama, étellel-itallal is elhalmozott bennünket. A turizmus titka is a “hogyan”-ban rejlik, ez már biztos. Bergamo történelmi belvárosával egy nap alatt szerelembe lehet esni még úgy is, hogy egész nap szemerkél az eső. Mi elég autentikussá váltunk a fejünk köré tekert sálakkal, na meg a szuperédes helyi specialitással. A bergamoi polenta mandulás tésztáját sárga marcipánnal vonják be az itteniek és csokimadarakkal díszítik. Az édesség simán a kettes típusú diabétesz előszobájába vezet, de – azt mondják – egyáltalán nem olyan veszélyes, ha a szerelmeddel fogyasztod.